2018. február 4., vasárnap

Köszönetnyilvánítás

 Köszönöm a családomnak, akik mindvégig támogattak, és a barátaimnak, akik nélkül.... Csak vicceltem, nyugi. Nem tudom, mennyire szokás ilyet írni egy történet befejezésekor, de nem akartam, hogy csak úgy árválkodjon magában az epilógus. Ha netán ide tévedsz (mert tudom, hogy a könyvek köszönetnyilvánítását is csak a nővérem olvassa el...) , akkor tudd, hogy nagyon hálás vagyok, amiért velem tartottál az elmúlt fogalmam sincs, hány hónapban. Remélem a sztori elnyerte a tetszésedet, és nem érzed elfecsérelt időnek azt, amit ezen a blogon töltöttél.
A focis történetek nem túl népszerűek, ahogy a Fault sem volt az. Mégsem tántorított el az alacsony nézettség. Sajnos sokan vannak, akik felhagynak a publikálással, mert nem olvassák a soraikat annyian, mint szeretnék. Nem mondom, hogy ne legyenek elvárásaid, de ne keseredj el, ha nem úgy sikerül valami, ahogyan eltervezted. A dolgok nem mindig rajtad múlnak. Én majdhogynem sikítoztam örömömben, mikor meglett a harmadik feliratkozóm is. A kis dolgoknak is lehet örülni.
Nem is húzom tovább a szót. Ez valami mánia, vagy nem tudom, hogy mindig mindenből egy lelkesítő dumát kanyarítok, de elég a mellébeszélésből. Köszönök minden egyes kommentet, lájkot, szivecskét, megtekintést, meg nem tekintést, és furcsa pillantást, amit a blogger csoportban megosztott link látványa kiváltott. Legyetek olyan kitartóak, mint Christina Terry Brooks, és sohase adjátok fel az álmaitokat!

„Fogadd el, amit nem tudsz megváltoztatni, és változtasd meg, amit nem tudsz elfogadni.”

Puszi: V. B.


Epilógus

 A nyár kezdete nem csak a suli, hanem egyúttal a szezon végét is jelentette. Két hete kezdtem el edzeni a lányokkal, és sokkal rosszabbul bírtam a tempót, mint ahogyan hittem volna. Hamar kifáradtam, de sohasem álltam meg. Lassítottam, átkapcsoltam egy tőlem mindaddig távol álló fokozatra, de a feladásról szó sem lehetett. Daniel orvosi meglátása szerint csak kilencvennyolc százalékban álltam készen az éles bevetésre, azonban addig kérleltem őt és Steve-et, amíg bele nem egyeztek, hogy játsszak a záró mérkőzésen. Nem bírtam volna ki, ha szeptemberig kell várnom a legelső meccsemre. Nem fogadtam el nemleges választ.
Évek óta először izgultam a gyepre lépve. Az edző nem tett be a kezdőcsapatba, de biztosított róla, hogy az utolsó húsz percben becserél. Kezdetben csak tízet akart engedni, de a meggyőzőképességem ismét diadalt aratott.
A többiek már melegítettek. Daniel és én csendben figyeltük őket a pálya széléről. Az orvos azt a pólót viselte, amit tőlem kapott karácsonykor.
- Nem lesz baj, csak vigyázz magadra – karolta át a vállamat.
- Tudom, hogy nem lesz baj – nyugtáztam kijelentését egy ideges mosoly kíséretében.
Nehezen tudtam leplezni az izgatottságomat. Lopva a szüleimre pillantottam, akik már elfoglalták helyüket a lelátón. Anya lelkes integetéssel jelzett, apa pedig mosolyogva felmutatta a hüvelykujját. Idejét sem tudom már, mikor csinált ilyet utoljára.
- Hé, figyelj! - fordított szembe magával Daniel. - Akárhogy is játszol ma, bármi is lesz az eredmény, büszke lehetsz magara. Nem sokan vannak, akik öt hónap után képesek visszaszállni a nyeregbe. Példaértékű, amit csinálsz.
Őszintén meglepett a kedvessége. Amióta csak tartott a kapcsolatunk, egyetlen egyszer sem lelkiztünk. Sem ő, sem pedig én nem bírtam a túlzott érzelgősködést. Egyikünknek sem hiányoztak a nyálas szerelmi vallomások. Tökéletesen megvoltunk nélkülük is, de abban a kétes pillanatban igazán jól estek a szavai. Ennek ellenére szemforgatva fogadtam őket, aminek jelentését rögtön meg is értette. Ártatlan pislogással felelt rá, mert szerette, ha húzhatja az agyamat.
- Köszönöm – mosolyodtam el végül. - De csak hogy tudd, ha ma is lelépsz, mint a legutóbbi edzésemen, ugrott az együtt alvás.
Oldanom kellett az idilli pillanatot. A nevetése feledtette velem az aggodalmamat.
- Nem tehettem róla! Beteghez hívtak.
- Ilyen az, ha orvos a pasid. Lehet, hogy megvesz neked mindent, de képes akármikor lelépni – ugrattam.
Válaszul aljas módon megcsikizett, és addig nem eresztett el, amíg nem könyörögtem könnyezve, hogy hagyjon békén.
A játékvezető sípjával jelezte, hogy hamarosan kezdetét veszi a játék. Daniel egy búcsúcsók után elindult a lelátó felé, én pedig elfoglaltam a helyemet a kispadon, közvetlenül Steve mellett. Ritkán esett meg, hogy az edzőmmel együtt nézzük a mérkőzést, de olyankor mindig beszélgetni szoktunk. Ezúttal nem tudtam társalgásra pazarolni az energiámat. Minden figyelmemet lekötötték a gyepen küzdő társaim, és a labda, ami már úgy hiányzott, hogy szinte elvonási tüneteket produkáltam miatta.
Az első félidő eszméletlen iramban zajlott. Az orrom előtt sprinteltek a lányok, nem hagyva pihenést az ellenfélnek. Gyakran rám pillantottak. Ilyenkor elismerő mosollyal biztattam őket. Ők is várták már, hogy visszatérjek közéjük.
A második játékrészben taktikát változtattunk. Sikerült két gólt is szereznünk, ezért a hátvédek, a védekezés vált hangsúlyossá. Most a másik csapaton volt a sor, hogy kifárasszák saját magukat. Steve azt mondta, miattam változott meg a haditerv.
- Nem akartam, hogy túl nagy fába vágd a fejszédet – jegyezte meg, mikor melegíteni küldött. - Csak neked fárasztottuk ki őket. Tiéd a pálya.
A partjelző jelezte a cserét. Amanda már akkor tapsolni kezdett, amikor elindult a pálya széle felé. A nézőtér is visszhangozni kezdett. Újra fontosnak éreztem magamat. A végkimerültségig akartam harcolni a győzelemért. Már nem én számítottam, hanem a csapat. Az én csapatom.
Csatártársam hosszas ölelésbe vont. Rövid lelkesítő beszédet suttogott a fülembe, de már nem volt rá szükségem. A magabiztos, tettre kész Chris visszatért. Feltette a kezemre a karszalagot, mire a többiek üdvrivalgásban törtek ki. Daniel hangját még így is kihallottam a tömegből, mivel ő volt az egyetlen, aki Terryt kiabált. Megfélemlíthetetlen arccal kocogtam a helyemre. Üdvözlőleg az új lány felé biccentettem. Készen álltunk a közös munkára.

2018. január 30., kedd

37. Rész - Happy ending

Az ebéd jól sikerült, majd az utána következő, és az azutáni is. Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy mikortól mondhattuk azt, hogy egy párt alkotunk, de nem is érdekelt különösebben. A kapcsolatunk mondhatni furcsán, nem a megszokott módon alakult. Sokat viccelődtünk a másikon, aminek sohasem lett sértődés a vége. A szarkasztikus humort mindketten értékeltük, és minél többet nevettem Daniellel, annál inkább azt éreztem, hogy szerelmes vagyok belé. Sok érdekes helyre vitt magával, és mérsékelten, de felkeltette az érdeklődésemet az orvostudomány iránt. Sokat dolgozott, de éppen ezért tudtam igazán átélni a vele töltött időt.
Az első egy hónapban egész jól viseltem a magányt. Hétvégente Ethannel és Scarletttel lógtam. Már egyáltalán nem zavart a kapcsolatuk, sőt örültem neki, hogy egymásra találtak. Ahogy elnéztem őket, az a benyomásom támadt, hogy Ethan jobban járt a legjobb barátnőmmel, mint velem. Továbbra is erős érzéseket tápláltam a fiú iránt, de a tűz időközben szeretetté mélyült, emiatt inkább bátyámként, mint volt barátomként tekintettem rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lehetséges, mégis megtörtént velem, méghozzá a legkisebb ellenállásom nélkül. Elégedett voltam a változással, de január második felében Daniel hiánya árnyékolta be a mindennapjaimat. Ezt a világért sem vallottam volna be neki, hisz csak újabb okot talált volna a piszkálásomra. Ha csak belegondoltam, milyen béna beszólásokkal állna elő az érzéseimet hallva, önkéntelenül vigyor kúszott az arcomra.
Egy békés szombat reggel, mikor nem terveztem semmi programot aznapra, rám csörgött az edzőm. Nem kissé lepődtem meg a hívásán. Semmit sem hallottam a csapatról hetek óta, de időm sem volt rájuk gondolni. Szinte bűntudat gyötört emiatt, ám mikor Steve bá' előállt az ötletével, meg is feledkeztem a lelkifurdalásról. Kérte, hogy jelenjek meg a klubnál délután, azzal az indokkal, hogy nagy bejelenteni valója van. Természetesem lövésem sem volt, mit akarhat, de nagyon megörültem, hogy értesített.
Szerencsére nem kellett sokat várnom a találkozóra. Biztosra vettem, hogy beleőrültem volna, ha több órán keresztül kényszerítenek türelmetlen ücsörgésre. Anyáék vásárolni indultak, ezért hagytam egy üzenetet a hűtőn, majd bepattantam a járgányomba, és elhajtottam otthonról. Ez volt az első alkalom, hogy vezethettem a műtétem óta. Már teljes mértékben a saját lábamon jártam szorító, és mindenféle eszköz támogatása nélkül. Nagy izgalmamban sikerült szabályszerűen, és mások életét nem veszélyeztetve eljutnom a klub területéig, amiért külön dicséret is járhatna.
Boldogan, immár viszonylag stabilan siettem végig a parkolón, onnan pedig az épületben található benti pályára Rettenetesen elfogott egy honvágyhoz hasonlatos érzés, és a lelkem azt kiabálta, nekem itt lenne a helyem. Muszáj volt igazat hagynom neki. Mindennél jobban akartam, hogy futhassak, focizhassak végre. Akármerre néztem, trófeák és csapatképek látványába ütköztem. Persze nem először láttam őket, mégis csodálkozva meredtem rájuk. Olyan volt, mintha nemrég helyezték volna őket a folyosóra, pedig a képek egy részén én is szerepeltem, és a kupák közül háromhoz az én nevem is fűződött.
Benyitottam a futsal terembe, ami a megszokottnál sokkal zsúfoltabbnak bizonyult. Először csak a csapattársaimat vettem észre, majd felismertem apa, anya, Amber és Ethanék arcát is. Nincsenek szavak rá, hogy mennyire ledöbbentem a jelenlétükön.
- Mi ez az egész? - kérdeztem értetlenül.
Az addig zsibongó helységben hirtelen csend támadt. Széles vigyorral fordultak felém az ottaniak.
- Meglepetés - termett mellettem a semmiből Daniel.
Először összerezzentem váratlan érintése hatására, majd minden további nélkül a karjaiban kötöttem ki. Napok óta nem láttam, és nem is reméltem, hogy pont a pályán találkozom majd vele. Egy pillanatra megfeledkeztem a minket körülvevőktől. Csak élveztem a férfi meleg ölelését és bódító illatát.
- Mi ez az egész? - ismételtem meg a kérdésemet amint elszakadtam tőle.
Nem adott választ.
Anyáék is mellettünk álltak már, az arcukon szokatlan, furcsa, de szívmelengető mosollyal. Nem mondtak semmit, de a hirtelen felbukkanó Steve megtette helyettük. Nem kellett fegyelmeznie, hiszen továbbra is mélyen hallgatott mindenki. Végigfuttattam tekintetemet a társaimon. Az új lányon egyből megakadt a szemem, de Kirát sehol sem találtam.
- Örülünk, hogy látunk, Chris - kezdett bele az edző. Lelkes sikoly fogadta a kijelentést. Diadalittasan elmosolyodtam. - Bizonyára felmerült benned pár kérdés. Azért hívtam össze ezt a rendkívüli gyűlést, és azért vannak itt a szeretteid, mert bejelenteni valóm van, ami téged is érint.
Görcsbe rándult a gyomrom. Sürgetően pillantottam a férfira.
- Nem is húzom tovább az időt - folytatta, de másodpercekre kiterjedő hatásszünetet tartott. - Szeretnénk felajánlani neked egy szerepkört a csapat életében. Mivel sok tapasztalattal rendelkezel a kapitányság terén, szeretnénk, ha te lennél az új csapatépítő trénerünk.
- Nem is volt régi - sikítottam tőlem igencsak távol álló módon.
Lendületből az edző nyakába ugrottam, amit nevetéssel fogadott. Hatalmas megtiszteltetésnek tartottam a posztot, még ha köze sem volt ahhoz, amire valóban vágytam.
- A lényeget még nem is hallottad...
Reményteljesen felcsillanó szemekkel meredtem rá. Majd' kiugrottam a bőrömből.
- Amint az orvosod - biccentett Daniel felé. - engedélyt ad, vár rád a karszalagod.
Ekkor döbbentem rá, hogy valóban csak akkor lehet igazán értékelni a dolgokat, mikor már elveszítettük. Régen ez teljesen természetesnek számított volna, de akkor mérhetetlen örömmel lepett el. Néhány könnycsepp végigfolyt az arcomon, de rögtön le is töröltem, nehogy észrevegye valaki. Nem a boldogságtól, hanem a meghatódottságtól kezdtem könnyezni. Erre még sohasem volt példa az életem során.
A lányok vastapsban részesítettek, amit képtelenség volt túlkiabálni. Nem akartam félbeszakítani a mámoros pillanatot, de úgy éreztem, kommentárt kell fűznöm az eseményekhez. Felemeltem a kezemet, jelezve, hogy szólnék. A hangom remegett az izgatottságtól.
- Én, mint az...ÚJ csapatépítő tréner, szeretném kikérni a véleményeteket egy nagyon fontos kérdésben - Döbbenet ült a levegőben. Folytattam: - Mit szólnátok egy jövő heti paintball csatához? Csak a csapatmunka végett...
Lelkes kiáltozásban törtek ki a lányok. Engem éltettek. Örültek nekem. Visszafogadtak, vagy a felszín alatt talán el sem engedtek igazán. Tudtam, hogy a csapat része vagyok, méghozzá jobban, mint bármikor. Én is örültem nekik, hiszen elképesztően hiányoztak az együtt töltött, szenvedéssel teli óráink, de csak egy ember véleménye érdekelt. Egyvalaki létezett a világon, akinek ki akartam vívni a tiszteletét. Apa felé fordultam. Mosolygott.
- Apa én...
Félbeszakított.
- Büszke vagyok rád, Christina - mondta ki azt, amire már 18 éve esedeztem vért izzadva, majd átölelt, de úgy, ahogy még soha senki sem tudott magához szorítani. 


2018. január 23., kedd

36. Rész - Hogyan tovább?

 - Hahó! Megjöttem!
Amber hangja riasztott álmomból. Egy pillanatig még teljesen öntudatlan állapotban voltam. Visszakiabálni semmiképp sem akartam, hisz még igencsak fáradtnak éreztem magamat, és
ez a művelet túl megerőltető lett volna. A pontot az i-re azonban az tette fel, mikor rájöttem, hogy a kanapén fekszem. Nem is a kanapén, sokkal inkább Danielen, ráadásul teljesen meztelenül. Ijedtemben legurultam a még mélyen alvó pasiról, és fájdalmas nyögés kíséretében értem földet.
- Jól vagy? - hangzott a konyha felől.
Szerencsémre onnan pont nem lehetett ránk látni.
Az esésem a dokit is felriasztotta. Ujjamat a szája elé helyezve intettem csendre, de rögtön el is húztam a kezemet, amint ráeszméltem, hogy ő is pucér. Talán az után, amit csináltunk, nem bizonyult érthetőnek a zavarom, de nem értem rá ezen gondolkozni. Sietve elkaptam a tekintetemet, bár a felsőteste normális fényviszonyok mellett még vonzóbbnak bizonyult, mint éjjel.
- Persze, minden oké - kiabáltam vissza, majd a ruháim keresésére indultam.
A művelet közben igyekeztem
minél jobban eltakarni a testemet Daniel elől, de nem sikerült túl eredményesen. Nem néztem rá, de magamon éreztem a tekintetét. Felállni nem mertem, nehogy Amber meglásson, ezért kúszva kutattam a keresett darabok után. Szerencsére nem kerültek messzire, ezért gyorsan megtaláltam őket, a férfi ruháival együtt. Odadobtam neki a sajátjait.
- Öltözz fel - utasítottam suttogva, majd én is eszerint cselekedtem.
Szinte másodpercek alatt készen lettem.
- Elterelem a figyelmét, addig te lépj le.
- Tessék? - artikulált hevesen Daniel. - Ezek után csak úgy lekoptatnál, Terry?
- Ne most, Way! Később felhívlak, de most tűnés.
A legkevésbé sem vágytam arra a beszélgetésre, mivel magam sem tudtam, mi a fene ütött belém. Elragadott a hév, és képtelen voltam ellenállni neki, de hogy a buzgó tűz hogyan költözött az ereimbe, arra nem tudtam elfogadható magyarázatot adni, még önmagamnak sem.
A konyha felé indultam. Minél természetesebbnek akartam tűnni, de a gyomron görcsbe
rándult. Izgultam, nehogy lebukjunk Amber előtt. Ötletem sem volt, mégis mit mondhatnék neki.
- Na, milyen volt a buli? - érdeklődtem félvállról.
- Szuper! Eszméletlen pasik voltak - ámuldozott, majd felém fordult. - Jesszusom. Rajtad átment egy úthenger?
Nem egy úthenger...
- Mire gondolsz?
Próbáltam értetlen arckifejezést felvenni, hogy hihetőbb legyen a tudatlanságom.
- Néztél ma már tükörbe? Úgy nézel ki, mint aki
egész éjjel egy veszett pingvincsordával bulizott, és egy percet sem aludt. Apropó alvás. A kanapén éjszakáztál?
- Öhm...fájt a lábam, és nem akartam lépcsőzni.
Meggyőzőnek hittem magam.
- Aha. És miért nem kérted meg Danielt, hogy felvigyen? - kérdezte ezt olyan természetességgel, mintha csupán a reggelinkről csevegtünk volna. - Üdv, Dr. Way.
Egy pillanattal később a doki már mögöttem állt. Az arcom égett a szégyentől, és továbbra sem tudtam, mit mondjak.
- Ez nem az, aminek látszik...
Az összes béna filmben ezt mondják, ha a dolgok pontosan azok, amiknek látszanak. Bénább védőbeszéd eszembe sem juthatott volna.
- Gondolom. Egyébként fordítva vetted fel a pulcsidat.
Szemérmesen fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, mintha még mindig meztelen lennék.
Tanácstalanul pillantottam Danielre, akinek hasonló gyámoltalanság ült az arcán. Tudta, hogy tőle várok segítséget, és nem késlekedett megadni:
- Az történt, ami hiszed, hogy történt – mondta teljes nyugodtsággal.
Reakció gyanánt a hasába könyököltem. Nem túl erősen, de összegörnyedt tőle. Mivel könnyelműen a húgom tudtára adta az igazságot, már mindegy volt, megbosszulom-e.
- Oké, lebuktunk. Piáltunk és ez lett a vége. Mikor köpsz be anyáéknak?
- Miért mondanám el nekik? - nyújtott át Amber jókedvűen egy
-egy csésze kávét.
Ledöbbentem.
- Nem árulod el? Mi a trükk?
A lány elnevette magát. Zavartalanul kortyolgatta a maga italát. Úgy tett, mintha abszolút semmi meglepő nem lenne a helyzetünkben. Szinte bosszantott a fene nagy közönyössége.
- Semmi. Azazhogy nektek is tartanotok kell a szátokat. Csináltattam éjjel egy tetkót.
- Tessék? - Most rajtam volt a sor, hogy nevessek. - Mégis hová?
A lány hátat fordított, és elhúzta a haját, hogy láthassuk a tarkóján lévő mintát. Egy rúzst ábrázolt, ami tökéletesen passzolt a személyiségéhez, de az alatta lévő BITCH feliratot kissé kompromittálónak éreztem. Mindketten tudtuk, milyen következményekkel járhat az eset.
- Anyáék ki fognak nyírni, ha meglátják - jelentettem ki.
- De nem fogják. Leszedetem. Bár az is lehet, hogy a rúzst megtartom, és megpuhítom őket.
Mialatt mi beszélgettünk, Daniel leült az asztal mellé,
nyilvánosság elé hozva az unalmát. Amber értette a helyzetet, és egy percig sem akadékoskodott. Kijelentette, hogy felmegy lezuhanyozni, és otthagyott minket kettesben. Mivel a vízcsobogás perceken belül sem hangzott fel, gyanítottam, hogy csak kifogást keresett, és valahol a közelben hallgatózik éppen. Leültem a sráccal szemben.
- Én nagyon élveztem a tegnap estét - szólalt meg azonnal.
- Én sem mondhatom, hogy rossz lett volna, csak tudod, a pia meg minden...
Keserűség csillant a szemeiben. Kénytelen voltam máshová nézni emiatt, vonzotta a tekintetemet. Nem akartam megbántani, de fogalmam sem volt, mit gondolok kettőnkről, amennyiben létezett ilyen fogalom.
- Szóval részedről ennyi? - szegezte nekem a kérdést, nem leplezve csalódottságát.
- Nem tudom, Daniel. Ciki duma, és nem is rám vall, de időre van szükségem.
- Akkor üssük el az időt. Elviszlek ebédelni.
Annyira reménykedve vetette fel az ajánlatot, hogy elmosolyodtam rajta. Kellemes volt a társasága, és az ágyban igazán gyengéd férfiasságáról tett tanúbizonyságot. Ha testileg vonzódtam is hozzá, emberileg nem tudtam, mit érzek iránta. A tipikus tinisztorikra hagyatkozva az lett volna okos lépés, ha valóban időt kérek, de haszontalannak éreztem ezt a lehetőséget. Az érzéseket akkor lehet leginkább tisztázni, ha a belevetjük magunkat a sűrűbe, nem? Hisz csak így jövünk rá, hogy
élvezzük-e a másik társaságát, illetve hogy összeillünk-e egyáltalán. Mindkettőnknek az lett volna a legjobb, ha mielőbb választ találunk ezekre a kérdésekre.
- Benne vagyok.

2018. január 21., vasárnap

35. rész - Új év, új én?

Amint hazaértünk lehúztam a balos csizmámat, és egyből a kanapén kerestem menedéket. Végigfeküdtem a puha bútoron. Daniel kedvesen átnyújtotta nekem a maradék bonbont, amit aztán egy perc alatt elpusztítottam. Jobban örültem volna, ha egy borosüveget kerít elő, de ezúttal megtette a boldogsághormon is az alkohol helyett. Ő csak mosolygott, majd leült mellém, ám épphogy csak elfért. Egy pillanatra előtört belőle a megszállott orvos, megigazította rajtam a rögzítőt. Egy éles felszisszenéssel adtam tudtára, hogy mennyire kellemetlenül érintett a mozdulata. Rám nézett, és elengedte a lábamat. 
- Bocsi - húzta el a száját. - Jól vagy?
- Hát, egészen eddig nem fájt.
Persze ez nem teljesen volt igaz. Azért, ha szétszedik az ember bokáját, nem szívesen áll rá még majdnem egy hónap elteltével sem. 
- Tudod, hogy nem így gondoltam. - Hangja szelíd volt, szinte már aggódó. - Azt a, hogy jobban ki fogsz borulni. Érted, hogy értem...
Értettem, sőt magam is csodálkoztam, mennyire jól viseltem a temetőben tett látogatást. Időközben megváltozott a hozzáállásom, és csak találgatni tudtam, hogy mi okból. 
- Azt hiszem, beletörődtem. Fogadd el, amit nem tudsz megváltoztatni, és változtasd meg, amit nem tudsz elfogadni. Ez az életfilozófiám. Csak néha idő kell az elfogadáshoz.
Egykedvűen húztam a vállamon, mint aki éppen egy semleges témához fűz érdektelen megjegyzést. Daniel látszólag nem hitt nekem teljesen, hisz a furcsa tekintete ugyanúgy megmaradt. 
- Ez a gyász természetes folyamata. Először a tagadás, mikor nem akarod elfogadni azt, ami történt. Aztán jön a...
- Ne játszd nekem a pszichológust! - szakítottam félbe. - Jól vagyok. Tényleg. Nem akarok lelkizni.
Elmosolyodott a makacsságomon. 
- Nem a pszichológust akarom játszani, csak tudatni veled, hogy bármikor meghallgatlak.
- Rendes tőled.
Kerülni akartam a csend beálltát, ezért bekapcsoltam a tévét. Mindketten a képernyőre tapadtunk. Valami unalmas szilveszteri filmet adtak éppen, amit az év ezen szakában mindig idegösszeroppanásig játszanak. Elvárások nélkül váltogattam a csatornákat, de sehol nem találtam jó műsort. Lopva a mellettem ülőre pillantottam, és a szemem sarkából láttam, hogy ő is ezt teszi. Nem akartam szólni hozzá, de a gondolataim kikívánkoztak. Nagy hibám volt ez mindig is. Ha valami a szívemen, az pillanatokon belül a számon. 
- Tudod miért voltam veled annyira ellenszenves az elején? - kérdeztem, amint lejjebb állítottam a hangerőt.
Daniel úgy tett, mint akit továbbra is a TV érdekel jobban, de tudtam, hogy nem így van. Csupán lazának akart tűnni.
- Ötletem sincs.
- Azt gondoltam, be akarod tölteni Will bácsi helyét, és még a róla megmaradt emlékeimet is kitörölnéd. Féltem, hogy nem fogok emlékezni rá, de már tudom, hogy ez nem így működik. Sosem leszel olyan, mint ő.
Csak ekkor váltak világossá számomra az érzelmeim. Talán mindaddig magamnak sem mertem beismerni őket. Akkor és ott megnyíltam, és már semmi sem szabhatott gátat az igazságnak. 
- Nem tudom, ezt bóknak kéne-e vennem, de tényleg így van – helyeselt. - Nem akarok én pótolni senkit. Főleg nem egy idős urat. Fogadok, hogy nem tetszenék ősz hajjal.
Nevetve dobtam meg egy kispárnával. Úgy tűnt, mikor azt mondtam neki, hogy nem akarok lelkizni, komolyan vette. Hálás voltam ezért. 
- Ki mondta, hogy így tetszel? - cukkoltam.
- Ki mondta, hogy nem?
A hangulat hirtelen ijesztően komolyra váltott. A kérdés ott lebegett az éterben, megválaszolatlanul. Nevetnünk kellett volna a képtelen felvetésen, azonban egyikünk sem tette. Daniel az arcomat fürkészte. Szinte belepirultam a pillantásába. Kiszolgáltatottnak éreztem magam azáltal, hogy megosztottam vele a gondolataimat.
- Hoznál nekem egy pohár vizet? - dobtam be mentőövként.
- Máris.
Amíg a doki a konyhába ment, volt időm végiggondolni a választ. Még sohasem töprengtem el ezen. Bár kimondani nem akartam, de kétségkívül vonzó pasinak találtam, és biztosra vettem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A nővérek rendszeresen sugdolóztak a folyosón miután elhalad mellettük. Ekkor eszembe jutott Chad, és egy eléggé béna ötlet, hogyan tehetjük féltékennyé a volt barátomat. 
Felültem, és a kanapé támlájának vetettem a hátamat. Úgy tettem, mint aki nagy érdeklődéssel böngészi az Instagramot a telefonján, hogy hihető legyen az indoka annak, amivel előállok. A férfi hamarosan visszaért a vízzel. Nem voltam szomjas, de muszáj volt innom belőle. A végén még azt hihette volna, a zavarom végett küldtem el magam mellől. 
- Hé, csinálunk egy képet? - mutattam felé a mobilt.
- A rajongóidnak?
Ironikusan felnevettem. 
- Nincsenek olyanjaim.
- Legyen. Hány gombot gomboljak ki?
- Egyet se!
Szúrós, felháborodott pillantást intéztem felé, bár igazából szórakoztatott a lazasága. Mindketten a kamerába mosolyogtunk, és elsőre sikerült egy jó képet lőni. Az égők által biztosított félhomály kedvezőnek bizonyult a fotó szempontjából. Raktam rá effektet, hogy igényesebbnek tűnjön, és hozzáadtam pár menő hashtaget, hogy biztosan eljusson Chadhez is. Posztoltam, majd elégedett vigyorral fordultam Daniel felé. Az arca közelebb volt az enyémhez, mint számítottam rá, de nem tántorodtam meg. 
- Köszi - biccentettem a telefon felé.
- Mi volt vele a célod?
Igyekeztem értetlen kifejezést felvenni.
- Megörökíteni a pillanatot?
Nem tudtam becsapni. 
- És még?
Megadóan sóhajtottam. Hála a pihent orvosi elmének, nagyon is jól ismert már.
- Féltékennyé akarom tenni Chadet...
Legnagyobb meglepetésemre Daniel nem lett dühös. Azt vártam volna, hogy megsértődik, hiszen néha igencsak gyerekes viselkedést tanúsított az ilyen helyzetekben, de nem tette. 
- Tudod, hogy tehetnéd azzá? - kérdezte.
- Hogyan?
- Így...
Az arcom után nyúlt. Meleg tenyere lágyan ért a bőrömhöz, és mire a szemeim ösztönösen lecsukódtak, már az ajkaival is megérintett. Nem akartam elhúzódni. Élveztem a csókját. Érződött, hogy nem kezdő ezen a téren. Az első nem tartott sok ideig. Elhúzódott, és a tekintetével kérdezte, akarom-e. Aprót bólintottam. A kocsiban elfogyasztott alkohol ekkor kezdett el hatni. Az egész testem ellazult, vágytam a gyengédségre. Újra megcsókolt, de ezúttal a hátamra döntött. A kanapé túl szűk volt, és bármelyik pillanatban a földön köthettünk volna ki, de nem érdekelt. Minél közelebb akartam tudni magamhoz. Végigsimítottam izmos testén, és rájöttem, mióta vártam már ezt a pillanatot. Mire felocsúdtam feszes mellizma bűvöletéből, már nem volt rajtam póló, és lassan a többi ruhadarab is lekerült rólam. 

2018. január 16., kedd

34. Rész - Boldog új évet!

 Fél óra múlva már a temető elhagyatott földútjait róttuk a szakadó hóesésben. Daniel szorosan mögöttem lépdelt. Akármennyire is rossz ötletnek tartotta az éjszakai sétát, végül mégis sikerült meggyőznöm, hogy eljöjjön velem. Nem lepődtem meg, mikor a temetkezési helyen egyetlen személyt sem pillantottunk meg. A kapuja nyitva állt, így akadálytalanul léphettünk be rajta. Egyetlen mankót vittem magammal csupán, hisz már ráállhattam a jobb lábamra is. Még nem terhelhettem meg nagyon, de jócskán javult az állapotom. A fizikai edzettségem ezzel egyenes arányban csökkent, de egyszerre csak egy problémával tudtam foglalkozni. Előbb a gyógyulás.
Lassan haladtunk, de nem volt messze a célunk. A szabad kezemben zseblámpát tartottam, ami bár nem adott túl sok fényt, nem szerettem volna nélkülözni. A héten eléggé fagyos volt az idő. A leesett hó világított a hold fényében, de a sírokat nem takarta a jeges csapadék. Gondosan letakarították őket, ezért csak minimális, a még friss fehér réteg fedte a nagy márványtömböket. Keresgélés nélkül is tudtam, hol találjuk Dr. Carter nyughelyét. A közelben volt egy pad, helyet foglaltam rajta. Nem érdekelt, hogy mennyire hideg a sötét fa, muszáj volt pihennem.
Szótlanul meredtünk a sírra. Nem akartam megtörni a csendet. A lámpát is lekapcsoltam, teljesen egybeolvadtam a sötétséggel, mintha ott sem lettem volna. Az idő múlását nem érzékeltem, azokban a percekben csak épphogy léteztem. Hiába vártam, hogy tomboljon bennem ezernyi érzés, csak az üresség volt, ami jobban felemésztett, mint bármi más a világon. Azt akartam, hogy fájjon, de nem fájt. Beletörődtem. Tudtam, hogy már egy jobb helyen van. Sosem kötődtem különösképpen a valláshoz, de Will bácsi miatt reméltem, hogy van isten. Nemcsak orvosként remekelt az életben, türelmes, és példát statuáló módon viselkedett az emberekkel. Biztos voltam benne, hogyha létezik mennyország, ő oda került. Sohasem adtam tudtára, hogy milyen sokat jelent nekem. Reménykedtem, hogy odafentről lát, és tudja, mennyit gondolok rá.
Az órám pittyegése szakított ki a gondolataim közül. Daniel immár ott ült mellettem, a keze az enyémben pihent. Nem is éreztem, hogy hozzám ért, és akkor már nem is állt szándékomban elhúzódni.
- Boldog új évet - köszöntöttem a két orvost, de a hangom nem volt túl lelkes.
Sokkal inkább hasonlított egy életunt vénasszonyéra, mint a sajátomra.
- Boldog új évet.
A férfi átkarolt, és percekig abban a pózban maradtunk. Már nem érdekelt, hogy nem a kőkemény sportolót látja bennem. Nem féltem megmutatni előtte a másik oldalamat. Nem ítélkezett. Az érintése, a hangsúlya, a nyugodtsága mind arról tanúskodott, hogy nem ítél el.
- Mennünk kéne - szólalt meg egy idő után.
Aprót bólintottam, majd utoljára a sírra pillantottam. Halvány mosoly suhant át az arcomon. Arra gondoltam, Dr. Carter biztosan örülne, hogy otthagytam végre Chadet. Sohasem kedvelte, és őszintén szólva, már én sem bántam, hogy kimondtam a végszót. Könnyebbé vált a szívem a búcsú pillanatakor. Megbékélve fordítottam hátat, és ugyanolyan csendben távoztam, ahogyan érkeztem.
Amint elhajtottunk a környékről, első dolgom volt bekapcsolni a rádiót. Elegem lett a némaságból, és az autó motorjának duruzsolása nem adott elég zajt. Indulás előtt előzékenyen magamhoz vettem a pezsgő maradékát, így most azt is előkerestem. Egy húzásra ittam meg az utolsó két decit, és reménykedtem, hogy otthon találok még.
- Minden rendben? - kérdezte Daniel aggódó pillantást vetve felém.
- Kutya bajom, - vigyorogtam erőltetetten.- csak nem bírom ezt a számot.
Csatornát váltottam, és mintha az én kérésemre történt volna, felcsendült a The Score Unstoppable című dala.
- Ez az én dalom! - kiáltottam nevetve, majd énekelni kezdtem.
Amióta csak ismertem a számot, mindig ezt hallgattam a meccseim előtt. Amint felcsendült az erőteljes ritmus, és a motiváló szöveg, tényleg azt éreztem, megállíthatatlan vagyok. Az önbizalmam visszatért, és forrón áradt végig a testemben. A türelmetlenség, hogy újra pályára léphessek, veszélyes mértékig szökött fel. Legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból, hogy végigszaladjak a Temze partján. Emeltem a hangerőn, de abban a pillanatban egy sziréna villogása tükröződött a visszapillantóban.
- Bassza meg! - ütött a kormányra Daniel, majd lassított.
A zenét egyetlen gombnyomással elnémította. Ő ugyanúgy ivott a pezsgőből, de csak egy pohárkával, annak is már vagy három órája. Nem mertem tippelni, vajon mennyi idő alatt szívódik fel az alkohol, de reménykedtem, hogy elégnek bizonyul.
Két egyenruhás férfi lépett a kocsi mellé. Daniel letekerte az ablakot.
- Valami gond van, biztosurak? Talán túl gyorsan hajtottam?
- Erről szó sincs, csupán egy rutinellenőrzés. Az év ezen szakaszában sosem lehet tudni.
Az igazoltatás alatt próbáltam természetesen viselkedni. Bármennyire is kényszeríteni akart az alkohol, hogy valami hülyeséget csináljak, vagy mondjak, nem tettem. Ezúttal nem hagytam magam. Csak azon imádkoztam, hogy a szonda ne kerüljön elő. Félve a rendőrre pillantottam, akinek a tekintete éppen akkor akadt meg az üres pezsgős üvegen.
- Hová viszi a lányt, ha szabad tudnom? - kérdezte a kövér tiszt a dokitól.
- Természetesen haza. Bulizni volt, és rosszul lett.
- Pizsamában?
A nyurga zsaru behajolt az ablakon, és hitetlenül felhúzta a szemöldökét. Daniel ártatlanul húzott egyet a vállán.
- Ottalvós buli.
Látszott, hogy ez nem győzte meg őket, ezért sürgősen ki kellett találnom valamit.
- Ne értsék félre, ő a bátyám - A két fickó összenézett, majd minket kezdtek méregetni. Az arckifejezésük végett hozzátettem: - Örökbe fogadtak.
Kis habozás után végre elengedtek minket.
- Menjenek, de semmi garázdaság. Boldog új évet, fiatalok.
Ezt úgy mondta a dagi, mintha hatalmas engedékenységről tett volna tanúbizonyságot. Végtére is nem követtünk el semmit, szóval nem volt miért feltartania minket. Daniel beindította az autót, és cinkosul rám mosolygott. Én is elvigyorodtam, majd újra bekapcsoltam a rádiót, hogy folytassam, amit elkezdtem, csak ezúttal egy elcsépelt Ed Sheeran dal kíséretében.

2018. január 14., vasárnap

33. rész - Szóval nem vicceltél

 A karácsony hamar lecsengett. Több vendéget nem vártunk. Apa néhány focistája benézett, hogy kellemes ünnepeket kívánjon, de gyanítottam, hogy csak az ingyen kaja miatt jöttek. Lényeg, hogy jól elbeszélgettünk, és volt kivel társalognom. Futólag ismertem őket, mert nyaranta a sok szabadidőmet néha az ő edzéseiken múlattam el. Akadt köztük egy-egy ígéretes játékos, de a szájuk nagyobb volt, mint a tehetségük.
Az ezt követő néhány nap szinte eseménytelenül telt. Huszonnyolcadikán megünnepeltük a születésnapomat, szűk, családi körben. Egy hónappal azelőtt nem is gondoltam volna, hogy hatalmas buli nélkül fogom átlépni a felnőttkor kapuját, ám mégis így történt, mégpedig az én kérésemre. Kaptam egy-két apróságot, és Amber, aki a főzés iránti elkötelezettségét időközben a cukrászat irányába fordította, sütött nekem egy tortát. Magához képest elég jól sikerült. Pár órára felnézett hozzánk Ethan és Scar, de ezt leszámítva csak punnyadtam a TV előtt. Anya nyaggatott, hogy vásároljak valamit Danielnek, hisz én is kaptam tőle ajándékot. Az ironikus és egyben ikonikus John Terrys naptár az íróasztalomon hevert, sok más kacattal együtt. Végül beadtam a derekamat, és csináltattam egy pólót "A lerázhatatlan doki" felirattal. Találó volt, és személyes. Teljesen úgy hangzott, mint valami béna szuperhősnév, de anyának nem nyerte el annyira a tetszését, mint nekem.
December 31-én már délben magamra hagytak, sűrű bocsánatkérések közepette. Régóta meg volt beszélve, hogy a család a nagyiéknál, Manchesterben tölti az ünnepet. Karácsonykor is lett volna alkalmunk meglátogatni őket, azonban a Boxing Dayen teljesen megbénul a londoni közlekedés. A több száz kilométeres távot alapjáraton sem bírtam volna ki, hát még akkor, ha órákon keresztül kellett volna a dugóban ücsörögnünk. A nagyszüleim túl idősek voltak, hogy ők jöjjenek át Londonba, ezért ez a helyzet alakult ki. Úgy döntöttünk, hogy amint rendbe jön a lábam, és kevésbé kényelmetlen az utazás, én is átnézek hozzájuk.
Anya nagyon bánta, hogy egyedül hagynak, és apán is látszott egy kis aggódás, amin őszintén meglepődtem. Profin próbálta palástolni, de az a féltő tekintet olyan ritkán irányult felém, hogy alaposan elraktároztam magamban. Nem tudott megtéveszteni, bármennyire is ez volt a célja. Szó nélkül megöleltem, annak ellenére, hogy nem szoktuk így kinyilvánítani az érzéseinket. Nem habozott egy pillanatig sem, rögvest viszonozta. A gesztus elűzte a rossz kedvemet, és visszahívta azt a Christ, aki egykor voltam. Éreztem, hogy törődik velem, és valamennyire fontos vagyok a számára.
Amber az indulás előtt bejelentette, hogy nem érzi jól magát. Bár a többieket át tudta verni, engem nem tévesztett meg. A szünet előtti utolsó napokban a fél suli a James Wickelson által rendezett szilveszteri party hírétől volt hangos. A húgom igazából cseppet sem volt rosszul, a kiszemeltje bulijára akart elmenni. Egész délután az eseményre készült, és mindenben kikérte a véleményemet. Vagy tizenöt ruhát felpróbált, amelyek egyike sem tetszett nekem, de valójában nem érdekelte, mit mondok. Bizonyára azért csinálta az egész felhajtást, mert nem akart magamra hagyni, hogy rossz testvérnek tűnjön. Hiába bizonygattam, hogy megvagyok egyedül is, a szánalom hirdetőtáblaként sütött a tekintetéből. Sem neki, sem pedig a szüleimnek nem említettem Daniel hívását, mivel azt hittem, hogy a doki csak viccelt, de a lelkem egy nagyon mély, sötét és kárhozatra ítéltetett bugyrában reméltem, hogy nem. A szilvesztert egyedül tölteni nem szerencsés. A tudat, hogy valaki mégis mellettem lehet, legyen az egy idegesítő orvos, valamilyen szinten megnyugtatott. Kíváncsi voltam, de nem izgultam. Egy szimpla iszogatás, nem több, sőt lehet, hogy még annyi sem.
Amber este kilenc után ment el otthonról, és azt mondta, hogy másnap délelőttig ne is nagyon számítsak a hazatérésére. Magányomban folytattam a korábbi cselekvésemet, és meccsnézés közben joghurtot kanalazgattam. Majdnem tíz óra volt, mikor csengettek. Csak egy valaki lehetett az. Melegítőnadrágban, rövid szabású pulcsiban, vastag zokniban és felkontyolt hajjal nyitottam ajtót. Danielt nem riasztotta el a látvány, vidáman mosolygott, amint meglátott. Lelkesen mutatta fel a márkás pezsgőt amit hozott, és egy doboz bonbont is a kezembe nyomott. A legjobb fajtából.
- Csinos vagy – bókolt, majd egy puszival próbált üdvözölni, de nem hagytam magamat.
- Hagyjuk az udvariaskodást. Gyere be.
Otthonosan lépett be a lakásba. Levette a szövetkabátját, elegáns sötétkék inget viselt alatta. A felső két gombot hanyagul szabadon hagyta, hogy ne tűnjön annyira hivatalosnak a megjelenése. Férfias parfümje belengte az egész helységet, akaratlanul is nagyot szippantottam belőle. Tetszett az illat.
- Kérsz valamit enni vagy inni? - kérdeztem, de már vissza is tértem a kanapéhoz, meg sem várva, mit felel. - Ha igen, a hűtő a konyhában van.
Csalódottan nézett körbe a lakásban.
- Hol van a bulifelszerelés? - kérdezte ledöbbenve.
- Te meg miről beszélsz?
Az arckifejezését látva nevetnem kellett. Nyilván ez volt a célja vele. Fel akart vidítani.
- Én azt hittem, hajnalig partizni fogunk. Na, ezen az állapoton sürgősen segítenünk kell!
Fontoskodó módon intézkedni kezdett. Kérdezősködött, mit hol talál, és nekilátott, hogy felébressze a "bulit". Kerített egy hangszórót, és egy egész jó számot indított el a mobiljáról. A dallam átjárta az egész házat, de nem volt túl hangos. Az összes égőt bedugta, a lámpákat pedig lekapcsolta, hangulatos fényviszonyt hozva létre ezzel. Mindeközben hozzáláttam a mogyorós
bonbonok elpusztításához, és érdeklődve figyeltem, hogy mit csinál a srác. Nemsokára két pezsgővel teli pohárral lépett oda hozzám. Elismerően pillantottam rá, és koccintottunk a hangulat kedvéért.
- Tudod, én is voltam ám fiatal - mondta, és helyet foglalt mellettem.
- Hány éves is vagy? - kérdeztem, mivel ez mindig is érdekelt.
Tippelni nem mertem volna, hisz nagy valószínűséggel a borosta miatt idősebbnek tűnt, mint amennyi valójában.
- Huszonnégy. És fél.
Tehát nagyjából hat évnyi különbség volt köztünk. Voltak pillanatok, mikor ezt el is hittem, de az esetek többségében ő tűnt a kevésbé érettnek.
Beszélgettünk kicsit semleges dolgokról, miközben én egyre több pezsgőt hajtottam fel. Ő csak egyetlen pohárral ivott, azt is lassan, kortyolgatva. Bármennyire is nem akartam, eszembe jutott az előző szilveszterem. Chaddel hatalmas bulit rendeztünk, és teljesen lerészegedtünk. Hülyeségeket csináltunk, aminek az lett a vége, hogy másnap Dr. Carternél kötöttem ki, szalagszakadással. Talán az alkohol hatására, de Will bácsi hiánya hirtelen eszméletlenül felerősödött bennem. Látni akartam. Beszélni akartam vele.

- Daniel... - kezdtem bele gondolkozás nélkül. - Kiviszel a temetőbe?